Silas & Caroline

Ködös képkockák jelentek meg előttem, ahogy Stefan a vámpírságomról beszélt. Nem igaz, hogy mindent magamnak köszönhettem, hiszen már az első szabad estémen végeztem egy ártatlan, fiatal férfival. Damon meg akart ölni, ha Stefan nem lett volna és ha Elena nem állt volna kettőnk közé, akkor én ma már nem lennék. De ugyanakkor eszembe jut az is, hogy mit mondott az én kedves barátnőm, mikor emberi érzéseit ki akarta kapcsolni. Ahogyan a fejemhez vágta, hogy semmit sem tudok a vámpírként való szenvedésről, mert nekem minden annyira könnyen ment. Téved. Semmi sem volt egyszerű. Az anyám nem akart elfogadni, az apám meggyűlölt, a barátomat majdnem megöltem és még sorolhatnám. És itt kanyarodunk vissza az előttem álló úriemberhez. Ha Stefan nem lett volna végig mellettem, akkor nem az az ember lennék ma, aki.
- Köszi, és ebben igazad van, tényleg egy hülye. - Mondom nevetve, de közben fájdalmas űrt érzek a szívemben. Nem hittem, hogy ilyen könnyen leszámol a kapcsolatunkkal, hogy ennyi ideig elkerül, hogy mindig mindenki fontosabbá válik a számára, mint én. Ez a tudat az, ami a legjobban elszomorít.
Viszont végre rátérünk a jobb dolgokra is: Silas el van rejtve pár évtizedig. Fantasztikus!
- Szuper. Nem akarok belegondolni, hogy mit tudott volna művelni velünk... - Szomorú hangon mondom, majd eszembe jut, mennyire megkínozta Klaust is. Ha egy Eredeti vámpírral ilyen könnyedén elhitette, hogy haldoklik, mit tudott volna velünk tenni? Ebbe tényleg jobb bele sem gondolni. Viszont most már visszasírom azokat az időket, mikor a Mikaelsonék visszaköltöztek Mystic Fallsba. Mikor még ők voltak a legnagyobb problémáink. Istenem, mennyivel egyszerűbb volt az életünk. Persze, akkor is voltak életveszélyes szituációk, Klaus őrült szertartásai, hogy hibrid sereget gyártson magának és még naphosszat sorolhatnám a kisded játékaikat. Mégis, most szívesen visszamennék az időben, hogy újra velük kelljen szembe néznünk. De szerencsére Stefan sikerrel járt, így nem kell attól tartanom, hogy Silas egyik napról a másikra egyszer csak felbukkan.
- Átjöhetsz ma este is. Van még abból a régi whiskeyből, amit egyszer áthoztál anyu szülinapjára, és ha szeretnéd csomagolás közben hallgatunk egy kis Bon Jovit. - Mosolyodtam el a gondolatra, hogy az itthon töltendő utolsó estéim egyikét az egyik legjobb barátommal tölthetem.
- Ó, szóval még a főiskolára is eljössz velem? - Kérdezem nevetve. Viccesen néznénk ki, az már egyszer biztos. Szerintem csak túlzott, igaz engem nem zavarna, hogyha ő is csatlakozna hozzánk. Egy olyan elátkozott városban, mint amilyen New Orleans, az a legjobb, hogyha sok ember van, aki meg tudja védeni a hátsódat.

Silas & Caroline

Még mindig nem fogtam fel épp ésszel, hogy Stefannal beszélgettem. Az elmúlt négy hónap, nem éppen jól telt. Testvéremként szeretem Elenát, de az, hogy ilyen hosszú ideig ne találkozhassak a legjobb fiú barátommal, kikészített. Így tényleg minden időt ki szeretnék használni.
- Szívesen. - Válaszolom mosolyogva, és tovább hallgatom kedves szavait. - Te is értékes barát vagy. Nélküled egy napig nem bírtam volna vámpírként. - Ez igaz volt. Ha Ő nem lett volna anno, akkor enyhe kifejezéssel élve: meghaltam volna. Szó szerint, hiszen Damonnek az volt az első reakciója az átváltozásomat illetően, hogy fakarót akart a szívembe szúrni. Tipikus. Unottan szemet forgatok, aztán gondolataimmal visszatérek a jelenbe.
- Megértelek Stefan. És tudom, hogy idő kérdése. Hisz, nézz meg engem! Vagy szászor el kellett búcsúznom már Tylertől, most pedig, mikor végre visszakaphatnám Őt, nem jön. Már vagy megannyi üzenetet hagytam neki, de semmi. Pár nap múlva pedig költözhetek Elenával New Orleansba. És ki van még ott? Klaus... - Kifakadtam. Mély levegőt vettem és mérgesen a távolba pillantottam. Elegem volt már ebből a Tyler ügyből és Klausból is. Mintha ez az őrültség sohasem akarna véget érni, én pedig szépen lassan összeroppanok a lelki terheim miatt. Vajon mikor váltam ennyire gyengévé?
- Bocsánat. - Pirulva bocsánatot kértem. Sokat számítanak nekem az érzések és a kapcsolataim, de nem szeretek ezzel másokat terhelni. Éppen ezért ismételten próbálom visszarángatni magamat a jelenbe. Hogy én miért kerülök mindig ilyen helyzetbe, azt nem tudom.
- Előre is köszi, hogy belementél abba, hogy segítesz csomagolni. Igaz, nemleges választ nem fogadtam volna el, de hálás vagyok, amiért jössz. Nem tudom, hogy kész vagyok-e elhagyni Mystic Fallst. - Megint csak szomorkásra fordul a hangom és a kedvem is. Miért vagyok ennyire szélsőséges? A költözés miatt történik mindez velem vagy mi van? Most már lehet ideje lenne saját magam miatt is aggódni... Mert vicces reakciókat produkálok.
Szerencsére Stefan gondoskodik arról, hogy ne legyek ennyire búskomor. Mikor Silas kerül szóba, kedvem egyből jobb fényre derül, és elmosolyodom.
- Szuper, végre valami jó hír. Most már biztonságban leszünk. Élvezi? Tényleg? Hova vitted? - Kíváncsiskodom, de gondolataim, mint mindig, most is elkalandoznak. Őszintén szólva, sajnáltam Silast. Ő nem akart mást csak meghalni, hogy a szerelmével lehessen, mi pedig az útjába álltunk. Persze ez nem mentség arra, amiket tett, de akkor is részben érthető volt. Úristen! Mi a fészkes fene bajom van nekem? Miért látom mindenkiben a jót? Miért akarok megbocsátani a világ legkönyörtelenebb gazembereinek? Őrült vagyok, ez már tény. Lehet nem főiskolára kéne mennem, hanem szimpla elmegyógyintézetbe.
De mivel ma felettébb úgy viselkedem, mint egy hangulatingadozásos kismama, újra visszatérek a szomorkás hangnememhez és kedves barátomhoz fordulok.
- Stefan, ugye téged sohasem foglak elveszíteni? - Kérdezem, de rögtön be is könnyesedik a szemem. - Annyi mindenkit elveszítettem az utóbbi időben, hogy nem bírnám elviselni, hogyha te is eltűnnél az életemből. - Most már talán érti, hogy miért kértem, legközelebb is jelezzen. Nem kell, hogy mindig mellettem legyen, de fontos, hogy legalább telefonon el tudjam érni. Muszáj erre a kérdésemre választ kapnom, különben nem tudok elutazni New Orleansba.

Silas & Caroline

- Ez esetben, nyugodtan utadra bocsátalak. - Mondom megnyugodva és mosolyogva. Fura, mert az elmúlt egy hétben kezdtem paranoiássá válni Őt illetően. Már teljesen bebeszéltem magamnak, hogy eltűnt, és attól féltem végzett magával. De most, hogy itt áll előttem és kicsattan az erőtől, látom, hogy tévedtem. Szerencsére.
Ahogy az Elenával kapcsolatos érzelmeiről beszél, szabályosan összeszorul a szívem. Mindig is az ő pártját fogtam, mert tudom, Stefan tökéletes lenne a barátnőm számára, éppen ezért nem is értem, hogy tudta Damont választani. Felpattantam a kőről és kedves barátom felé vettem az irányt. Még egyszer megöleltem. Mikor elhúzódtam tőle, kezeimet még a karjain tartottam és együtt érzően megsimogattam.
- Tudom. De segítek, amiben csak tudok, ezt megígérem. - Mosolyogtam rá, majd sétálni kezdtem a pár méteres körzetünkben. Miközben egyfolytában azon gondolkodtam, hogyan tudnám megkönnyíteni a helyzetét, hogy tudnám elterelni a gondolatait. Ha boszorkány lennék, már rég alávetettem volna valamilyen varázslatomnak, hogy elmúljon az a fájdalom, amit most érez. Tudom mikre képes, hogyha Elena nincs vele, sajnos mindannyian megtapasztaltuk már. Átáll az emberi vérre, erősebb lesz, arrogánsabb, egyszóval nem önmaga. Én pedig nagyon nem szeretném, hogy újra ez történjen vele, mert tudom, ő is gyűlöli magát abban a szerepben.
- Remek, akkor holnap várlak pakolni. - Reagálom, majd elhúzom a számat. Nem igazán akarok mindent bedobozolni, mert akkor tényleg valósággá válik és rájövök, hogy már csak napokat tölthetek ebben az apró kisvárosban. Ez pedig szomorúsággal tölt el.
Megrázom a fejem, elsimítom az egyik kósza hajtincsemet a fülem mögé és Stefan felé fordulok.
- Beszéljünk kellemesebb témáról. Mi a helyzet Silas-szel? Minden a terv szerint alakult? - Kíváncsiskodom miközben nekidőlök egy fatörzsnek. Ha jól tudom, Bonnie varázslatának köszönhetően Silas újra kővé dermedve van eltemetve valahol. És remélhetőleg még jó sokáig ott is marad. Minimum újabb kétezer évig.

Silas & Caroline

Az erdőben állva Stefannal végre nyugalmat éreztem a szívemben. Ő sokkal több volt nekem egy barátnál. A bátyámmá vált. Nélküle lehet nem is bírtam volna eddig. Mikor vámpírrá változtam Ő volt mellettem, Ő segített nekem mindenben. Mikor pár hónapja eltűnt, azt hittem soha többet nem látom. Persze megértettem volna, hogy miért ment el a városból, de akkor sem akartam elveszíteni. Pár nap már csak és Elenával költözünk. Éppen ezért ki akarom használni a hátralévő időnket.
- Na jó, most az egyszer megbocsátok, hogyha megígéred, soha többé nem tűnsz el így. Vagy ha időre és térre lenne szükséged, akkor is írsz egy sms-t, hogy jól vagy. Oké? - Már miért ne bocsátottam volna meg neki? Ha a helyében lennék, valószínű én se akartam volna ebben a kisvárosban tölteni a nyaramat az exemmel és az új szerelmével. Egy házban meg pláne nem. - Csak, hogy tudd: ha bármi történne, az én ajtóm mindig nyitva áll. - Lehet nem hangsúlyoztam ezt eléggé neki, ezért nem akart hozzám jönni a problémájával. Bár tudom, hogy nem vágyott társaságra, de el tudtam volna képzelni egy Stefan-Caroline nyári vakációt. Milyen jó is lett volna. A gondolatra elmosolyodom, majd hirtelen leesik, amit mond. Chicago, hát persze!
- Chicago... erre miért nem gondoltam? Lexi is veled volt, igaz? Hű vagyok a hajszínemhez... Hogyhogy nem jutott eszembe? - Ostorozni kezdem magam, de be is fejezem, ahogy tovább beszél. Nem tudja elfelejteni Elenát. Megértem. Én sem tudom Tylert és a tény, hogy valószínűleg soha többet nem látom, ezt az egészet csak még rosszabbá teszi.
- Emlékezz arra, amit mondtam. Egy nap jön majd egy lány, aki miatt simán elfelejted Elenát. Hidd el. - Mondtam mosolyogva, közben pedig leültem egy nagyobb kőre és őt figyeltem.
- Hiányoztál. Már csak pár nap és költözöm, úgyhogy remélem nem ígérkeztél el senkinek, mert jó sok időt fogsz velem tölteni. És ezt akár fenyegetésnek is veheted. - Nevetve mesélek neki. Biztos lehet abban, hogy kisajátítom erre a pár napra. Úgyis rengeteg csomagolni valóm van még, ott is tud segíteni, a gondolatait pedig igyekszem Elenáról elterelni.
És talán ő is el tudja vonni a figyelmemet Tylerről. Még mindig nem tudom felfogni, miért nem keres. Jól tudja, hogy minden probléma nélkül visszatérhet a városba, mégsem jön. Talán már nem szeret? Végül is, megígértettem vele, hogy boldog életet fog élni nélkülem, így nem kérhetem, hogy azonnal fusson vissza hozzám, amint füttyentek. Talán jobb is lesz ez így. Ha ő tovább lépett, nekem is ezt kell tennem. Még egy hetet adok magamnak, az egyetemen pedig belevetem magam a szingliéletbe és kiélvezem minden percét.

Silas & Caroline

Elveszettnek érzem magam. Itt van Elena és Bonnie is, én viszont csak siránkozni tudok. Nem is emlékszem mikor váltam ilyen hisztis és érzékeny lánnyá, de azonnal véget kell vetnem ennek az állapotnak. Ez nem én vagyok és így nem is tetszem magamnak. Matt elment Rebekahval, és azt sem tudjuk hol van. Körülbelül ugyanez a helyzet Tylerrel és Stefannal is. Mi a fene folyik itt? Miért hullanak ilyen könnyedén a pasik körülöttünk?
Bár lassan kezdődik a főiskola és mindannyian búcsút inthetünk Mystic Fallsnak, mégse szívesen indulok útnak. Tylerről már úgy ahogy lemondtam, de hogy Stefan is eltűnjön az életemből, azt már nem engedhetem. Tudom, mennyire rosszul esik neki, hogy Elena Damont választotta és azóta is együtt vannak. De az, hogy hónapokra eltűnik, nem megoldás semmire. Régebben, mikor mosolyszünet volt közöttük, akkor lehet, hogy hanyagolta a barátnőmet, de engem soha. Éppen ezért is aggódom érte nagyon. Rengeteg üzenetet hagytam neki, de válasz nélkül maradtam. Nem tudom hol lehet, mi van vele és hogy mire készül. Paranoiás lennék? Nos, Stefant ismerve, semmire sem lehetek felkészülve, hisz nem tudhatom, ezt a szakítást éppen hogy dolgozza fel.

A túl sok gondolkodás viszont megfájdította a fejemet. Nem akartam aggódni, inkább méltósággal el szerettem volna búcsúzni a várostól. Pár nap és indulunk Elenával New Orleansba. Rengeteg hely, emlék van, amelyektől most mind búcsút kell vennünk. Első utam a közeli erdőbe vezetett, ahol annyi időt töltöttem az utóbbi években. Vámpírságomat nem kihasználva, csiga tempóban sétáltam a fák között és csodáltam sötétzöld lombjaikat. Ahogy egy ismerős helyre érkeztem egy ismerős alakot pillantottam meg. Valamiért a másik irányba szegezte a tekintetét, de még így hátulról is, rögtön felismertem.
Egyenesen rohanni kezdtem felé és nem számított, mennyi ideje nem láttam. Meg akartam ölelni, hogy megbizonyosodjak arról, nem képzelődöm.
Teljes erőmmel neki csapódtam, kezeimet pedig szorosan köré fontam. Pár könnycsepp végiggördült az arcomon, majd nagy nehezen megszólaltam. - Stefan? Hogy kerülsz ide? Miért nem hívtál vissza? - Kérdészáport zúdítottam rá, majd elengedtem és a szemeibe néztem. - Stefan Salvatore! Soha többé ne tűnj el ennyi időre! Nagyon aggódtam miattad! Hol voltál? Mi történt veled? - Ismételten megrohamoztam őt a kérdéseimmel, de ezúttal türelmesen vártam a válaszát. Tényleg ő az. És itt van. És jól van. Talán ebből adódóan mégis nyugodtan és boldogan fogok távozni a városból.