Tatia... Felrémlik a nap, mikor megismertem, majd a nap, mikor esélyt sem adva hagyott egyedül. Láttam, ahogy Klaus-szal bemennek utána az erdőbe. Tudtam, hogy őt választotta, most meg azt mondja, hogy vele is megszakított minden kapcsolatot? Nem tudok hinni neki... Miért is nem tudok hinni senkinek? Nem tudom már pontosan, de nem is akarok. Kétkedőn pillantok rá, mikor megérintem a kezét, de le kell ülnöm, mert félek, a talaj kicsúszik a lábam alól. Mély lélegzetet veszek, és kortyolok a kávémból, ettől sokkal jobban érzem most magam. Ködös, de mégis nyugodt tekintettel pillantok fel a nőre.
- És ha mindez tegyük fel igaz, hogy hihetnék neked? Hisz rögtön utána Klaus-szal mentél az erdőbe Tatia... - Persze meghallom a többi szavakat, hogy anyámat keresi, hogy tudja, hogy él., tekintetem elkomorodik, rideggé válik, ahogy arcvonásaim is megszilárdulnak. - Nekem nincs anyám, csak Esther... És fogalmam sincs merre van, és mit csinál, de addig nm is érdekel, amíg meg nem próbál ismét ölni minket... - Árulok el egy kicsivel többet, mint kellene, de nem érdekel, ez nem olyan hatalmas titok, amit ne mondhatnék el... És hogy mit érzek most? Nem tudom... Minden zavaros és semmi sem tiszta sajnos... Nem látom át a helyzetet, és bármennyire próbálom kiiktatni, nem megy... Valami nem hagyja...

New Orleans. Még mindig furcsa, hogy itt vagyok, de nem tervezek továbbállni, legalábbis egyenlőre. Itt senki nem lel rám, reményeim szerint, hiszen Katherine-nel is megszakítottam minden kapcsolatot. Nem voltam rá kíváncsi, mégis tudtam, hogy el fog ide jönni. Persze hallottam egyet s mást arról, hogy ő kapta a gyógyírt, de őszintén szólva nem akartam ennek jobban utána nézni. Nem érdekel mit csinál, nem érdekel kit ver át, csak engem hagyjon ki belőle. Bíztam benne, hinni akartam, hogy mi még együtt lehetünk, és mindemellett boldogság is vár, de tévednem kellett ismét.
Próbálom kizárni őt a fejemből, mégsem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe. Játék voltam neki, egy eszköz, ahogy egykor Tatia-nak is az voltam, mert neki is Klaus kellett. Feladtam. Legalábbis egyenlőre. Nem akarok érezni, nem akarok semmit, csak a családom mellett lenni. Klaus-t segíteni, hogy visszaszerezzük a városunkat attól az arrogáns, mihaszna Marcel-től, akit a semmiből kotort össze az én drága fivérem. Pedig már akkor is mondtam neki, hogy ne tegye, mert a visszájára fog elsülni, és így is lett. Ennyi év után ismét nekem lett igazam, de nem fogom az orra alá dörgölni, már meguntam.
Más, fontosabb dolgok vannak most terítéken, hogy úgy mondjam. Hayley terhes az öcsémtől... Még én sem emésztettem meg, mégis valamiféle kitörő örömmel várom a kis jövevényt, annak ellenére, hogy azt sem tudom, mit kell vele kezdeni. Őszintén nem értek a gyerekekhez, habár halandó koromban mindig is arra vágytam, hogy lehessen nekem is...
Léptek zaja, mely felriaszt gondolatmenetemből, bár egyből nem pillantok fel. Vámpír. Mikor rám köszön, és leül, csak akkor pillantok rá.
- Ugyan Elena. Mindenki tudja, hogy Katherine nem vámpír... Bár a legutóbbi találkozásunkkor még az volt, azt hiszem, kitörte a nyakad... - Öltöm fel a rideg, mindenki által ismert énemet, miközben végignézek a nőn.
- Szóval, miért is állnék ki melletted, hm? - Kérdezem összeszűkült tekintettel, majd nyugodtan kortyolok gőzölgő kávémból.