Klaus & Caroline

- Tudok vigyázni magamra, még ha néha nem is úgy tűnik. - Már nem vagyok az a védtelen kislány, aki egykor voltam, és őszintén feldühít, hogyha nem veszik ezt figyelembe. Mindenki gyerekként kezel, ebből pedig elegem van. Tudom, hogy vannak nálam erősebb lények, akik egy karmozdítással véget tudnak vetni az életemnek, de nem vagyok ember. Ők még nálam is kevesebb eséllyel versengnek az életért.
Ahogy hallgattam, hogy milyen terveket szövöget, már ki is tisztult a fejemben a kép, hogy miért jött vissza New Orleansba. Nem is ő lenne, hogyha nem ekkora nagyszabású tervekkel készülne. Egy egész várost akar irányítani, magam sem értem miért lepődöm meg ezen.
- Miért van szükséged ekkora hatalomra? - Ez a kérdés csak úgy kibukott belőlem, ugyanakkor nem hiszem, hogy felbőszítettem volna vele. Egyszerűen nem tudtam megérteni, miért akar ennyi embert irányítani, miért akar király lenni. Ő az egyik eredeti... annyi erővel rendelkezik, hogy nincs szüksége arra, hogy csatlósokat gyűjtsön. Őt nem lehet megölni. Miért kell neki ekkora hatalom? Az elmúlt pár év alatt megismerhettem volna már, de akkor nem igazán figyeltem rá. Általában figyelemelterelésként bukkantam fel a közelében, de néha akkor is megnyílt nekem. Ilyenkor viszont rettentő bűntudatom támadt, de mindig azzal vigasztaltam magam, hogy Ő rossz és megérdemli. Ezzel most nem azt akarom mondani, hogy nem érdemelte meg, és hogy meg van bocsátva amit a barátaimmal, szeretteimmel tett, de valahol, mélyen a szívem mélyén úgy érzem, az éremnek két oldala van, a Klaus oldalt pedig eddig még senki sem hallgatta meg. Úgy döntöttem, én most eleget teszek egy régi kívánságának és esélyt adok arra, hogy megismerjem. Végtére is amolyan barát félék vagyunk most már, vagy mi a szösz. Ennyi ki jár neki.
Aha, nem féltékeny típus, hát persze. Csak szereti mutatni, hogy ki az alfa hím. Szemeimet forgatom, aztán visszapillantok rá. Persze, az lenne a legjobb, hogyha itt bámulnánk egymást... Akkor inkább visszamegyek a kollégiumba és hallgatom Jesse próbálkozásait.
- Kérdéseket fel lehet tenni, csak ez az előbbi inkább vallatásnak hangzott. - Én tényleg próbálok vele rendesen beszélgetni, de mindig mond valami apró dolgot, amitől egyből felkapom a vizet. - Nem várok senkit. - Elharapom a választ, de aztán rövidesen újra megszólalok. - Mi most akkor tényleg a barát zónába léptünk? - Teszem fel kicsit félénken a kérdést. - Szóval, megígéred, hogy többet nem harapsz meg, nem használsz ki és egyáltalán semmilyen módon sem fogsz bántani? Se engem se pedig a szeretteimet? - Kíváncsi tekintetemet az övébe fúrtam és türelmesen vártam a válaszára. Tudom, hogy ezeket a dolgokat ő nehezebben tudná betartani, de ugyanakkor azt is tudnom kell, hogy megbízhatok-e benne és hogy tényleg barátként tekinthetek-e rá.

Klaus & Caroline

- Mystic Fallsban is veszélyben voltunk. - Felelem halkan, és valószínűleg mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy igazam van. Sőt, bármerre mennénk ebben a nagy világban, mindenhol veszély leselkedne ránk. Ebben az esetben viszont inkább legyünk többen egy helyen, mint kettesben.
Kicsit megkönnyebbültem, amikor ejthettük a szerelmi életemet, mint témát. Azt hiszem érthető, hogy ezt miért nem szeretném pont vele megvitatni. Vagy inkább mondjuk azt, hogy ennyire jóban azért még nem vagyunk.
Vettem egy mély lélegzetet épp beleegyeztem volna abba, hogy hanyagoljuk, mi fűzi őt ennyire szorosan New Orleanshoz, de mesélni kezdett, így csendesen kifújtam a levegőt és hallgattam. - Te alapítottad?  - Kikerekedett szemekkel néztem rá és nem akartam hinni a fülemnek. Érdekes, legutóbb a festészet iránti szenvedélyével és tehetségével tudott ennyire meglepni. - Valamelyik nap bent sétáltam a városban és az egyik kapu téglafalán láttam egy nagy M betűt. Akkor az M, az a Mikaelson névre utal? - Kíváncsiskodtam tovább. Az összefüggésekben általában jó voltam, már ha nem vonta el semmi sem a figyelmemet. - Mellesleg... szép város.  - Már amennyit eddig láttam belőle, ami valljuk be őszintén, nem sok. De nem is baj, egyelőre még nincs erőm ahhoz, hogy boldogan sétálgassak és vásárolgassak a belvárosban. A kollégiumban még úgy ahogy elvagyok, ha éppen Jesse nem akar a közelembe férkőzni, bár most már ezzel az erdővel sincsen gondom. Éppen, tényleg kezdtem jól érezni magam, nem volt rajtam semmiféle nyomás, nem bánkódtam az elfuserált és nem létező kapcsolatom miatt, amikor visszatért Stefanhoz és valami olyat kérdezett, amire nem voltam felkészülve.
- Ezt most komolyan? - Tettem fel a kérdést a szokásos, kezdődő dühös hangnememben. Ugye csak én hallottam rosszul és nem arra akar kilyukadni, amire gondolok? - Nem kéne ennyire féltékenynek lenned. Ah, miket beszélek? Egyáltalán nem kellene féltékenykedned, semmi jogod sincs hozzá!  - Vágtam vissza, pár lépést arrébb is sétáltam, de nem tudtam ennyiben hagyni a dolgot, ezért visszafordultam felé és elé sétáltam, hogy csak pár lépés válasszon el tőle. - Stefan olyan nekem, mintha a bátyám lenne, plusz ő az egyik legjobb barátom. Ő miatta viselem ennyire jól a vámpírságot, Ő tanított mindenre. Sőt, ha nem lett volna ott velem és Elenával nem mentettek volna meg Damontól, már rég halott lennék. Bár nem tartozom magyarázattal...  - Ja, nem, csak éppen nem tudtam befogni a számat. Ahogy most se fog sikerülni. -De miért is zavar ez téged?  - Jó, tudom, vagyis azt hiszem, hogy tudom miért zavarja, de akkor is. Most miért pont Stefan? Miért nem akkor már a srác a fősuliról, aki az első perctől kezdve a nyakamba liheg és mindenhol felbukkan, ahol én is. Csodálkozom, hogy ide nem jött utánam. Erre a gondolatra lassan körbepillantok az erdőben, de mivel nem látok senkit, tekintetem visszaszegezem Klausra és várok a válaszára. Egy fél lépést viszont hátrálok, mert ismételten túl leszűkült a köztünk lévő távolság.

Klaus & Caroline

Fura volt itt lenni vele az erdőben, egy olyan városban, ahol ő van otthon. Én itt még szinte semmit sem ismertem és ez kicsit zavart.
Mikor szidni kezdett, amiért erre az egyetemre jöttünk, kicsit pipa lettem és ezt tisztán ki is lehetett hallani a hangomból. - Mondtam, hogy a Whitmore-i Egyetemre vettek fel, de Elena átjelentkeztetett minket ide. Hagytam volna, hogy egyedül jöjjön? Amúgy meg... "Repjegy az első osztályra, egyenes New Orleansba". Nem tudom kitől hallottam ezeket a szavakat. De most, hogy itt vagyok: "óh mit keresel itt, nem kellene itt lenned Caroline". Hát kösz... - Duzzogtam egy sort, mert már tényleg nem értettem. Az oké, hogy nem miatta jöttem ide és azért, hogy titkos afférba kezdjek vele, az is rendben van, hogy nem vártam tőle egy hú de boldog fogadtatást, de azért ez kicsit rosszul esett, még tőle is. Egyáltalán miért kívánom azt, hogy bárcsak elfelejteném a sok szörnyűséget, amit tett? Pont mikor már azt hiszem, hogy jó felé haladunk és tényleg barátok tudunk lenni, akkor mond vagy tesz valami olyat, ami orbitális nagy baromság. Én pedig mindig, újra meg újra képes vagyok azt gondolni, hogy talán ez alkalommal majd más hogy lesz. De végül mindig én tévedek. Ezt az elmebajt ráfogom a szőke hajamra, mert másra már nem tudom, pedig nem vagyok egy buta liba.
- Csak remélem. - Feleltem vissza. Nem ismerem annyira, hogy teljes bizonyossággal azt állíthassam, hogy nem használná ki a helyzetet, de azért remélem, nem tenné. Majd hátráltam egy lépést, ugyanis nem enyhén feszélyezett a közelsége.
Mérges pillantást vetettem rá, majd a dühöm szomorúságba fordult át és inkább elnéztem a távolba. Nem azért voltam mérges, mert azt akarja, hogy Stefan újra ripper legyen, nem is azért, mert még csak egy kicsit se próbálja álcázni az örömét, ha tényleg bekövetkezne ez, hanem azért, mert a szívem mélyén tudtam, hogy erre tényleg van esély, méghozzá nem is kevés. De Stefan a legjobb ember vagyis vámpír a világon, ő nem érdemli meg azt az életet, amit Klaus szán neki. Oké, legyen itt ő is New Orleansban, ha akar, legyen Klaus legjobb barátja, csak ne kapcsolja ki újra az érzéseit, mert akkor félő, hogy örökre elveszítem őt is.
"Fogjuk rá, hogy megtaláltam." Hm, ilyet se hallottam még tőle. Még a végén azt is megélem, amikor Klaus Mikaelson azt mondja majd, hogy boldog. Bár, lehet, hogy akkor eljön a világvége is, annyira lehetetlennek tartom ezt. - Szívesen koccintanék veled a... sikereidre? - Álltam meg egy pillanatra, mintha valamiféle megerősítést várnék, hogy jó szót használtam-e, majd folytattam. - De sajnos kiöntötted a whiskeyt, úgyhogy ez most elmarad. - Sajnálkozva mondtam, majd a földet figyeltem, ahová nemrég kifolyatta az alkoholt. Ennyitől azért nem rúgtam volna be, de mindegy is. Ha nem ő irányít, akkor kikészül, ezt már megtanultam. - Nagyjából rendben vagy? Ez nem hangzik valami jól... - Meglepődve figyeltem. Sose láttam még őt így, ha valami vagy valaki bekavart neki, akkor se nagyon tudtunk róla, mert nem mutatta ezt ki. Hm, talán még is csak barátok lettünk...
Ahogy viszont kimondta Tyler nevét, összeszorult a gyomrom, de aztán el is mosolyodtam azon, amit mondott, igaz csak egy pillanatra. Könnytől csillogó szemekkel néztem fel rá. - Ne beszéljünk róla, jó?  Nem kell kitépni a szívét, de azért köszi az ajánlatot. - Sose gondoltam volna, hogy valaha ilyet fogok megköszönni, amikor mindig azért küzdöttem vele, hogy élni hagyja Tylert.
- Áruld el... mi köt téged ennyire ide? - Hallottam már arról, hogy mennyire szereti New Orleans-t, de sose árulta el az okát. Egy hangüzenetet ugyan hagyott nekem, mikor a kedvenc helyén volt, de akkor is úgy érzem, több minden lakozik e város falai mögött, mint amennyit elmond. Én pedig kíváncsi vagyok, plusz most olyan hangulatban vagyok, hogy nem akarok a saját szívügyeimről beszélni. És ha már "barátok" vagyunk, akkor nyugodtan érdeklődhetek minden különös ok nélkül a hogyléte felől. Nem?

Klaus & Caroline

Ellentétes érzések támadtak bennem, amiért itt voltam, amiért vele voltam és amiért alig negyed órával az üzenetem után már itt is volt előttem. Mondjuk az is igaz, hogy Klaus volt az egyetlen, akit ha felhívtam, rögtön megjelent, szinte nem is kellett várnom rá. Ironikus, hogy pont Ő ez a személy, de ezen inkább nem gondolkodnék tovább. Nevetése nem lepett meg, hiszen már nem ez volt az első alkalom, hogy kinevetett. Szúrós szemekkel néztem rá és kicsit oldalra döntöttem a fejem. - Ez nem vicces. - Mondtam szótagolva a szavakat és figyeltem a további reakcióit. - Nem emiatt jöttem el Mystic Fallsból. - Meglep, hogy még nem jutott el hozzá az az információ, hogy miért is vagyok itt. Azt hittem neki a világon mindenfelé informátorai vannak és mindenről tudva fog idejönni ma este, de hát tévedtem.
Ahogy megbotlottam, láttam a szemem sarkából, hogy ő is lépett egyet felém, de hála az égnek, annyira még nem kerültem szerencsétlen helyzetbe, hogy ne tudnék megállni a lábaimon. Olyan gyorsan beszélt hozzám, hogy szinte reagálni sem volt időm, így vártam, míg befejezi a mondandóját, aztán egyszerre válaszoltam meg a korábban feltett kérdéseit.
- Fura, de kedves, amiért aggódsz a barátaim miatt. Viszont általában engem szokott vérfarkas támadás érni, nem igaz? - Kérdő tekintettel meredtem rá. Eddigi életem során kétszer kerültem életveszélybe, ráadásul mindkétszer Klaus miatt. Elkaptam róla a tekintetemet és néztem a földön csordogáló whiskeyt, miközben azon gondolkoztam milyen kérdéseket tett fel még nekem az előbb. - Elena miatt vagyok itt. A Whitmore-i Egyetemre vettek fel minket, de egy pillanat alatt elintézte, átjelentkeztetett mindkettőnket ide. Szóval mostantól én is New Orleans-i vagyok. - Széttártam a karomat, míg az előbbieket mondtam és egy halvány mosoly is megjelent az arcomon. Igaz, nem akartam ide jönni, de ugyanakkor haza se akarok már menni. Lélekben a lehető legmesszebb sodródtam Mytic Fallstól. - Amúgy meg: nem tennéd... - Pillantottam rá és mélyen a szemeibe néztem. - Nem élnél vissza a helyzettel.  Már nem, végtére is barátok vagyunk, tudod... - A barátok szót pont úgy ejtettem ki, ahogyan Ő annak idején, éppen ezért el is mosolyodtam. Mondjuk ettől függetlenül komolyan gondoltam, amit mondtam. Barátomnak tartom, megbízom benne, éppen ezért tudom, hogy nem élne vissza a helyzettel, legalábbis bízom benne, de mindegy is, hiszen nem fogok lerészegedni.
Kérdőn néztem rá, ahogy érdeklődni kezdett a barátaim felől. Mi történt vele? Tényleg Klaus áll előttem, vagy megint Silas szórakozik a gondolataimmal?
- Damon és Elena jól vannak, boldogok, szerelmesek - A szerelmes szót gúnyolódva mondtam, bár valószínűleg csak azért, mert mostanában nem volt szerencsés a magánéletem. - Stefan meg van, próbálja meggyógyítani a szívét, és ne felejtsd el: ha rajtam múlik, sose lesz belőle újra ripper, nem engedem. - Mondjuk ekkora távolságból nehéz figyelemmel tartani, de bízom benne, hogy a telefonbeszélgetéseink valahogy tartják benne az erőt.
- Igen, minden rendben. - Hadartam el gyorsan, de amikor újra a szemeibe néztem, az enyémek kicsit bekönnyesedtek. - Vagyis nincs semmi se velem, szó szerint semmi... - Válaszoltam szomorúan és próbáltam minél előbb elkapni róla a tekintetemet. - De inkább mesélj te. Veled mi a helyzet? Megtaláltad azt amit kerestél? - Kíváncsian érdeklődtem a hogyléte felől. Nem tudom miért költözött vissza ide, miért jelent neki ennyit a város és igazán érdekelt. Zavartan visszaemeltem rá a tekintetemet és vártam, hogy mit válaszol.

Klaus & Caroline

Még mindig az erdőben botorkálok és próbálom kiismerni magam ebben az idegen környezetben. A táskám, ami eddig a vállamon átvetve, a csípőmön pihent, azt most magam elé húztam és keresni kezdtem azt a fél literes vizes palackot, ami elsüllyesztettem benne még indulás előtt. Mikor a kezeim közé kaparintottam, elővettem, lecsavartam a kupakját és jó ízűt kortyoltam belőle. Végre... Erre volt már szükségem. Ebben a pillanatban bőszen dicsérem magam, amiért volt annyi eszem, hogy lenyúljak egy kis whiskeyt a kolis buliról és egy egyszerű vizesüvegbe öntsem. Bár, könnyedén elhozhattam volna az egész üveggel, valószínűleg senkinek sem tűnne fel, hogy hiányzik az asztalról. Még egyszer kortyolok az üvegből, majd rátekerem a kupakot és bal kezem biztonságos, szorító ölelésébe helyezem, hogy még véletlenül se veszítsem el az egyetlen boldogságomat. Lépteket hallok pár méterre tőlem, aminek köszönhetően magamra varázsolok egy közömbös arckifejezést, hogy a kedves látogató ne tudja leolvasni rólam, mennyire gyenge vagyok ebben a pillanatban. Aztán meghallom az ismerős hangot, mire megkönnyebbülten kifújom a levegőt. Felé fordulok és kedvesen rámosolygok. - Klaus... - Mondom hitetlenkedve. Legutóbb mikor az erdőben futottam össze vele, akkor valójában nem is vele folytattam beszélgetést, hanem Silasszel, ezek az emlékek pedig kissé feszélyezni kezdtek. Meglepődve azért voltam, mert nem gondoltam volna, hogy az üzenetem után alig negyed órával már itt is fog állni előttem. Az utóbbi időben nem ehhez voltam hozzászokva. Az egész nyarat azzal töltöttem, hogy hívogattam a barátaimat, kerestem őket, mégse kaptam egyiküktől sem választ. Mintha a föld nyelte volna el őket, vagy ennyire őrjítő lenne a társaságom, hogy senki nem akar újra kapcsolatba lépni velem.
Klaus kérdése visszhangzott a fejemben és igaz, hogy kis fáziskéséssel, de csak egy vállvonással feleltem rá. A kezemben lévő üveget kinyitottam és nagyot kortyoltam belőle.
- Ó, nincs semmi baj, mindenki remekül van. Vagyis gondolom, hogy jól vannak, hisz senkiről nem tudok semmit. De miért is kellene, végül is csak a legjobb barátaimról van szó, nem? - Mérgesen kibuktak belőlem a kérdések, és azt hiszem most először kiabáltam Klausszal úgy, hogy valójában nem rá haragudtam. Bocsánatkérően pillantottam rá és megráztam a fejem, ezzel is jelezve, hogy nem neki szántam az előbbit. Kifújtam a levegőt, majd az üvegemet újra a számhoz emeltem és ittam belőle. - Milyen önző vagyok... Kérsz belőle? - Elindultam felé, de megbotlottam egy előttem heverő faágban. Ha nem lennék vámpír és nem lennének ennyire kifinomult reflexeim, akkor most éppen a földön feküdnék. De természetfeletti lényemnek köszönhetően egy apróbb ugrással elkerültem az esést, elsimítottam pár hajtincset, amik goromba módon az arcomba hulltak és Klaus felé nyújtottam az üveget. Nem kéne innom? Lehet. Nem kéne itt lennem? Lehet. De itt vagyok, iszom is, ráadásul mindezt megspékelem egy kis hisztivel, hogy miért, azt már nem tudom. Lehet magam mögött kéne hagyni ezt az átkozott várost és vissza kéne mennem Mystic Fallsba. Talán tényleg ez lenne a legjobb megoldás...

Klaus & Caroline

El kellett menekülnöm a fősuliról. Alig pár napja vagyunk még csak itt, de ez az örökös bemutatkozás, partiról partira járás kikészít. Igen, ezt én mondom, Caroline Forbes. Amennyire vártam ezt a pillanatot, annyira elhalasztanám még egy kicsit. Bonnie nincs itt, Tyler nincs itt, Stefan felől már vagy három hónapja semmit sem hallottunk. Túl sok ember tűnt el hirtelen az életemből, éppen ezért nem tudok most hülye ismerkedős bulikra koncentrálni. Nem vagyok olyan hangulatban. Ráadásul ott van az a srác is, aki egyenesen megőrjít azzal, hogy ennyire nyomul rám, Elena pedig csak adja alá a lovat. Köszönöm, de nem kérek belőle és azt hiszem ezt már nekik is említettem. De frankó, hogy figyelmen kívül hagyják a kérésemet.
Dühösen fújtatva lépkedtem a fák között és szívtam be mélyen a friss, őszi levegőt. Gyönyörködni próbáltam a csodaszép színekben pompázó fák lombjaiban, de valahogy mindig ugyanoda tértek vissza a gondolataim. Egy halk "arghhh"-t fojtottam el és szinte már csak azt vártam, hogy felrobbanjon a fejem a sok gondolkodástól. Ha tudnám, hogy nem válnék olyanná, mint amilyen Elena volt, ebben a percben szívesen kikapcsolnám az érzéseimet. De tényleg... Mit veszíthetnék? Ahogy jobban belegondoltam ebbe, rögtön el is hessegettem ezt az ötletet. Oké, most már biztos vagyok abban, hogy megőrültem. Előhúzom a telefonomat a zsebemből és az ujjaim úgy keresik ki a számot, mintha külön életet élnének, mintha nem is én irányítanám őket.
New Orleansban vagyok és épp az erdőben sétálok. Találkozunk? - Caroline Az sms egy röpke pillanat alatt megíródott és mire feleszméltem, már rá is nyomtam a küldés gombra. Komolyan ennyire kétségbeesett vagyok, hogy pont Őt hívjam ide? Mi a fene ütött belém? Na jó, most kell lehiggadnom. Klaus és én barátok vagyunk, így ha éppen egy városban tartózkodunk és beszélgetni van kedvem vele, akkor minden lelkiismeret furdalás nélkül elhívhatom. Nem igaz? Dehogynem. Mégis valami furcsa szorongást érzek... Mély levegő, csak vegyél egy mély levegőt. Suttogom magamnak, miközben egyre beljebb haladok az erdőben. Nem kell emiatt rosszul éreznem magam, hiszen ezernyi más dolga is lehet, és van rá esély, hogy el se jön. Akkor meg miért görcsölök ennyit? Ha rájönnék arra, hogy miért érzem bűnösnek magam, amiért üzenetet küldtem neki, akkor talán ez a különös érzés is elmúlna. Talán...

***