Ide jön a karaktered személyleírása, jellemezd a külsődet, belsődet. Mi az ami kialakította a karaktered személyiségét? Vannak szokásai? Akkor itt az idő, hogy megfogalmazd őket :D

Név:ide
Születés:ide
kor:ide
Faj:ide
Jellem:ide :D

Tehát...

Alexander. Rebekah. És én, egyedüli emberként. De mégis én vagyok az, akivel kitolnak. Bár már kezdem megszokni ezt az egészet. Nem is tudok ellene semmit tenni, hiszen ki vagyok én? Csak egy sima ember, ami elég ritka Mystic Fallsban. Az embereknek rossz szokásuk vámpírrá változni ebben a városban, én pedig kezdek besokallni ettől a sok vérszívótól. Elena is miattam vált azzá, amiért minden egyes nap felemészt a bűntudat. Nem értem, hogy miért engem mentett maga helyett. Elvégre neki még van valakiért maradni. De nekem... a barátaimon kívül már senki sem maradt nekem. Nincsenek különleges képességeim, csak egy senkinek érzem magam a sok erős teremtmény között, ami nap mint nap körbevesz engem.
Akár egy nagyobb mozdulat, akár egy lépés, és a lábam alatt lévő bomba azonnal robban. Akármennyire is erősnek tűnök, nem vagyok felkészülve arra, hogy meghaljak. És pont az érettségi előtt pár órával. Szomorú lenne, ha nem lehetnék ott. Bár a jegyeim nem fényesek, és ebben az utolsó évben nem úgy teljesítettem, ahogyan kellett volna, mégis a kezemben akarom tartani azt a kis papírkát, amit a kezembe adnak.
Sokat jelent nekem, hogy Rebekah nem hagy magamra ebben a helyzetben. Az utóbbi időben érezteti velem, hogy nem olyan kegyetlen ősi vámpír, mint akinek kinéz. Talán kezdem látni a jobbik oldalát is, ami valljuk be, sokkal jobban tetszik, mint a gonosz vámpír szerepe. Megmutatja nekem az emberibb oldalát, ebből pedig az jön le nekem, hogy bízik bennem.
-Meg fogom neked mutatni azokat a dolgokat, amiket még eddig nem láttál. A Kínai Nagy Falat Kínában, a Notre Dame minden egyes szegletét...- mondta Rebekah, én pedig elgondolkoztam, hogy akarom-e ezt az egészet. Az ép eszem afelé húz, hogy nem kéne közelebbi viszonyba kerülnöm a vámpírokkal, mert a végén még belőlem is az válik. Viszont a szívem mégis azt diktálja, hogy fogadjam el az ajánlatát. Eddig szinte alig mozdultam ki Mystic Fallsból. Ideje elkezdenem rendes életet élni, egy olyat, amit a korombeli emberek szoktak. Bár kifejezetten nem vagyok már az a bulizós típus, de egy világ körüli utazás... elég jól hangzik.
-Kína, Párizs... Ez egy randinak hangzik.- néztem rá komoly tekintettel, viszont valahol belül örültem neki. Bár félek ettől az egész kapcsolattól, hiszen én csak egy ember vagyok... Ki tudja, meddig fog tartani ez a dolog Rebekahnak.
-Igen. Mindent meg fogunk nézni, ami a szellemvilágban lehetetlen.- pillantott a lány Alexander felé, aki idegesen pattant fel az eddigi ülőhelyzetéből.
-Végeztem.- jelentette ki, majd a kezében tartott kést meglendítette, és egyenesen felénk dobta. Abban a pillanatban azt hittem, hogy itt a vég, és Matt Donovannek ennyi volt. Hevesen dobogó szívvel vártam, hogy a kés belém fúródjon, vagy ha mégsem, akkor megmozduljak és az alattam ketyegő bomba felrobbanjon, engem a halálba taszítva ezzel. De Rebekahnak sikerült elkapni az éles fegyver... bár miért is ne sikerült volna? Ő egy vámpír, olyan reflexekkel rendelkezik, amivel talán senki más a testvérein kívül. Viszont a pillanat hevében sikerül arrébb billennem, ezáltal egymás utáni sok, apró pittyegést kiváltva a bombából. Hevesen dobogó szívvel próbáltam kétségbeesetten kapaszkodni Rebekahba, ami szerencsére sikerült is, ráadásul ő is erősen tartott.
- Mi lenne, ha hagynál felrobbanni? Rajtam van a gyűrű, és ha elengedsz, akkor természetfeletti lény által halok meg. Így talán visszajövök. - mondtam bizonytalanul. Nem voltam biztos ebben az egészben, de nem hagyhattam, hogy Rebekahnak miattam essen baja. Mindig is mások igényeit helyeztem előtérbe, a sajátjaimat pedig inkább a háttérbe szorítottam. Most is így volt.
- Kizárt. Ha felrobbansz, akkor millió részekre hullasz szét, és a gyűrű is leesik az ujjadról.- mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Ilyenkor tudom, hogy nem lehet neki ellenállni, az lesz, amit ő mond. De én mégis megtettem.
- Csak egy mód van rá, hogy kiderítsük. - bevallom, féltem. Féltem attól, hogy tényleg meghalok. De nem kockáztathattam Rebakah életét. Neki van kiért életben maradnia. Nekem viszont kevesebb az okom rá.
-Rendben, legyen. De előtte... Tedd meg azt a dolgot, amitől a legjobban félsz.- mondta ki, majd villám gyorsan közelebb hajolt hozzám, és az ajkamra tapadt. Meglepetten húztam fel a szemöldököm, de szinte a másodperc pontosságával csókoltam vissza. Nem érzékeltem a körülöttem lévő dolgokat, csak és kizárólag a pillanatnak éltem. Az egész olyan búcsúcsók érzést feltett bennem, mintha ez lenne az első, és az utolsó.
Lassan váltam el tőle. Szívem hevesen dobogott, de akkor nem engedhettem az érzéseimnek. Pár pillanatig a lány szemeibe bámultam, majd lefelé néztem, de… a bomba már nem alattam, hanem Rebekah alatt volt. Kérdőn néztem rá, mire rögtön megmagyarázta az egészet.
-Te is tudod, hogy nem működött volna. De én egy ősi vámpír vagyok, nem lehet megölni, csak a fehér tölgyfa karóval. Én túl fogom élni, viszont neked menned kell.- mondta, miközben biztatóan mosolygott. Bizonytalanul bólintottam egyet. Igaza volt. Neki sokkal több esélye van, mint nekem. Még utoljára ránéztem, majd hátat fordítottam, és gyorsan hagytam mindent a hátam mögött…