Bevallom, erre a meglepő fordulatra azért nem számítottam. Igaz, azt azért sejtettem, hogy nem Elenával beszélek, hanem valami rejtélyes harmadik hasonmással, vagy ki tudja, már semmin sem lepődnék meg, de azért azt nem gondoltam, hogy ez a némber egyből nekem esik. Hayley, te kis naiv… Klaus gyerekével vagy várandós, még szép, hogy mindenki ki akar nyírni. Nem véletlenül voltam őrizetbe véve, de hát én már csak ilyen szabadszellemű vagyok, hogy nem tudok megülni a saját seggemen. Szívesen mondanám azt, hogy jaj, de hülye voltam, de nem… a megbánás nem az én műfajom.
A szorítása erős, túlságosan is erős. Hiába próbálom magamtól ellökni, kb. annyit érek el vele, hogy a testem az erőkifejtéstől csak még inkább a falhoz szegeződik. Ilyen erővel már egy halottat is csókolgathatnék annak reményében, hátha a csókomtól majd feltámad.
Az adrenalin másodpercek alatt végigjárja a testemet. Azt már elkönyveltem magamban, hogy nem újszülött vámpír, máskülönben a vérfarkas-erőmnek elegendőnek kellett volna lennie ahhoz, hogy a betonba verjem a fejét. De mint ahogyan azt az ábra is mutatja, jelenleg még mindig én vagyok szorult helyzetben, így csakis arról lehet szó, hogy a másik személyében egy igencsak öreg vámpírt tisztelhetek. Amit természetesen nem fogok, mert rühellem a vámpírokat.
Tehát ott tartottunk, hogy iszonyatosan dühös vagyok, és ez bizony a szemeimen is meglátszik, mert a zöld árnyalat borostyánba vált át. A rejtélyes idegen immár egy farkassal nézhet farkasszemet.
- És akkor most mit fogsz tenni? Megölsz? – vonom fel flegmán a szemöldököm. Ügyelek rá, hogy a szavaim csöpögjenek az undortól. Nem félek tőle, pedig azok alapján, hogy a nyakamat szorongatja, és alig kapok levegőt, talán nem ártana.
- Az lenne a legokosabb, ha megölnél, mert most már megismerem a szagodat. Vadászni fogok rád – fenyegetem, vagy mégsem? Voltaképpen ezt magam sem tudom eldönteni, de az tény, hogy nehezen viselem az ilyesmit. Értem ezt arra, hogy jelenleg tehetetlen vagyok vele szemben, és ebben az esetben fenyegetés rám nézve már a puszta jelenléte is. Márpedig ilyenkor mi mást lehet tenni, mint kiiktatni az illető személyt, hacsak nem ő teszi meg ezt előbb. Ami nem volna tanácsos, elvégre Klaus tutira kinyírná, ha kárt tenne bennem és a gyerekében.
Nehezemre esik nem a képébe röhögni, amikor megpróbál megigézni. Nem is tudom, hogy mire számított… Vámpírokkal vagyok körülvéve a nap huszonnégy órájában. Csak nem gondolta, hogy pont a verbénát hagyom ki az étrendemből?
Mindenesetre úgy teszek, mintha sikerülne neki az igézés, mert félő, hogy máskülönben még tényleg kinyírna. És miután én szeretném őt teliholdkor megkeresni, ezért nem volna rossz, ha innen most épségben tudnék elmenni.
Elképedve nézem és hallgatom végig a bemutatkozását. Ez most komoly? Először nekem ugrik, aztán illedelmesen bemutatkozik… És ezek után még kérdés, hogy miért rühellem a vérszívókat?
A kezét nyújtja felém, amire a középső ujjam a válasz.
- Biztosíthatlak róla, hogy legközelebb már nem fogok bedőlni neked. – Azért mert legközelebb a torka átharapásával leszek elfoglalva, de ezt az információt már inkább nem osztom meg vele.
- Szóval, te is hasonmás vagy? Hányan vagytok még?

Némileg megkönnyebbülök, mikor a másik megerősíti a feltevésemet, miszerint ő nem Katherine. Ugyanakkor ez újabb kétségeket von maga után, mert ha nem Katherine, akkor csakis a hasonmása lehet, Elena. Az meg már régen rossz, ha Elena keres fel.
- Részemről a szerencse – ejtem ki gúnyosan a szavakat. Terhesség ide vagy oda, ti is ismeritek azt a mondást, hogy kutyából, illetve a mi esetünkben farkasból, nem lesz szalonna.
Eddig még nem volt szerencsém találkozni a híres nevezetes Elena Gilberttel, ami egyébként azért is vicces, mert egy jó ideig Mystic Fallsban dekkoltam, mégsem töltöttem el a közvetlen közelében egy percet sem. Látni ugyan láttam párszor, de jó messziről, így szagmintát értelemszerűen nem tudtam venni róla, tehát most vagy elhiszem, hogy ő a hasonmás, vagy a megérzéseimre hallgatok, és inkább nem sétálok bele a csapdába. Már ha ez egyáltalán egy csapda…
Bevallom, mindig is jó voltam az összeesküvés elméletek szövésében, sőt az évek folyamán ezt a képességemet a tökélyre fejlesztettem, ezért sem vagyok képes megbízni senkiben. Fő az elővigyázatosság, ugyebár. Mondjuk az én esetemben ez sokkal inkább paranoiának nevezhető, de hát én már csak ilyen vagyok. Többek között ezért sincsenek barátaim, amit őszintén szólva egy cseppet sem bánok. Nem vagyok oda a társaságért, én tökéletes kapcsolatot ápolok magammal, amit nem szívesen áldoznék fel holmi jöttmentekért. Tudom, hogy az önzőségem határtalan, persze most majd minden megváltozik, ha jön a gyerek. Szokatlan lesz, hogy nem én leszek az első, és hogy majd valaki másra is gondolnom kell magamon kívül. Fogalmam sincs, hogy valaha is megfogom-e szokni ezt a változást. Vannak olyan nők, akik nem valók anyának. Én magamat mindig is egy ilyen nőnek tartottam, és nem tudom. Nem tudom, hogy mi lesz holnap. Pedig ilyen még eddig sosem fordult elő, hogy én ne tudtam volna valamit. Szörnyű ez az állapot.
Lényeg a lényeg; végül úgy döntöttem, hogy belemegyek Elena, vagy ki tudja kinek a játékába. Úgy teszek, mintha benyalnám a kis sztoriját, és próbálom leplezni a gyanút, amit érzek. Jók az ösztöneim, általában megérzem, ha valami nem stimmel. És most is így érzek, csakhogy bizonyítékom nincs rá, tehát semmi jogom a gyanúsítgatásra. Szóval inkább befogom, most az egyszer.
- Várj, kitalálom! Csiripelték a madarak, és susogták a fák, igaz? – vigyorgok bele pofátlanul a képébe. Nem mellesleg kicsit sincs jó kedvem, de ezzel nem kell, hogy a másik fél is tisztában legyen.
- Örülnék, ha nem így lenne, de sajnos tényleg igaz – fintorodom el. Még most is nevetségesnek találom ezt az egész szituációt, hogy pont én estem teherbe attól az alaktól. Nyilván nem őt képzeltem el a gyermekeim apjának, azt azért gondolhatjátok.
- Tehát ide fogsz egyetemre járni? Hm, milyen érdekes…
És hol hagytad a kis szöszi barátnődet? – érdeklődöm egykedvűen. Caroline és én nem igazán jöttünk ki egymással, főleg azok után, hogy kitekertem a nyakát. Alapjáraton sem voltam ott valami közkedvelt személy, de ezek után meg aztán pláne lemondhatok a város legnépszerűbb embere díjról. De ne aggódjatok, azért nem fogok öngyilkos lenni a nagy bánattól.
- Netalántán igényt tartasz a keresztanya címre, hogy így érdeklődsz a terhességem iránt?
Nem igen tudom elképzelni, hogy a híres Petrova hasonmás mégis mit akarhat tőlem, így jelenleg ez a groteszk feltevés tűnik a legvalószerűbbnek.

Tudom, nem szabadna itt lettem. Tudom, vigyáznom kell a babára. Voltaképpen mindent tudok, hogy mit kéne, és mit nem kéne tennem. Például nagyon nem kéne itt lettem, mert ha ezt Klaus megtudná… Kit érdekel? Már így is napok óta nem mozdultam ki otthonról. Otthon. Nem egészen így definiálnám az otthon fogalmát, ámde jelenleg talán mégis ez a legtalálóbb szó rá. Tehát már egy jó ideje otthon gubbasztok a felügyelőim kíséretében. Vagyunk egy páran, szóval amiatt sem kell aggódnom, hogy egyedül maradok. Az én legnagyobb bánatomra. Persze most nyilván azt kérdezitek, hogy akkor mégis miért vagyok itt, illetve hogyan sikerült nyúlcipőt húznom. Nos, véletlen szerencse, ami olyannyira véletlen, hogy attól tartok ilyen többé nem is lesz, így kapva kaptam az alkalmon, hogy kiosonjak a Mikaelson villából, nem törődve a lehetséges következményekkel. Ugyan már, az élet túl rövid ahhoz, hogy ilyesmiken agyaljunk, elvégre sosem lehet tudni, hogy melyik az utolsó nap, ami még hátravan nekünk. Arról nem is beszélve, hogy Klaus családjával élni egyáltalán nem olyan mókás, mint ahogyan azt ők gondolják. Maradjunk annyiban, hogy nem egy terhes nőnek való, ezért is léptem le egy kicsit. Szükségem volt egy kis térre, levegőre, vagy hívjuk akárhogy. El akartam szabadulni tőlük…
Az utam során több helyre is betértem, végül mégis a kilátótoronynál állapodtam meg. Békés hely, egy árva lélek sincs itt, úgyhogy mondhatni, tökéletes. Legalábbis a pihenés céljának megfelel, hiszen emiatt jöttem ide, hogy egy kicsit pihenhessek, minél távolabb a „fogvatartóimtól”.
A nap már egy jó ideje lement, a hold most egyedül uralja a horizontot. Nincs is ennél csodásabb látvány, én mondom.
Hirtelen egy ismeretlen szag csapja meg az orromat. A vérfarkas lét előnyei, ugyebár. Ugyan a szag az ismeretlen, a hang gazdája viszont annál is inkább ismerős. Amint eljut a tudatomig, hogy ki is szólt hozzám, egyből összeugrik a gyomrom.
Először a vállam fölött sandítok rá, majd végül szembefordulok vele. Le sem tudnám tagadni, hogy mennyire nem örülök neki.
- Katherine? Nem kellett volna idejönnöd – szólalok meg. Hangom kissé fenyegetően hathat, ami talán nem is annyira meglepő, hiszen már egyszer megpróbált megölni. Viszont most Klaus védelme alatt állok, mivel az ő gyerekét hordom a szívem alatt. Ebből következik az, hogyha most bajom esik, akkor neki vége. Egyszer s mindenkorra. Nem mintha amúgy megkímélné az életét, hisz’ tudtommal Katherine már jó párszor keresztbe tett a mi kis hibridünknek, így értelemszerűen nem tartozik a kedvencei közé.
Bár azt még mindig nem értem, hogy miért kérdezte meg kétszer is a nevemet, de hát nála aztán igazán nem kell ok az ilyenekre. Cselszövő kis bestia ez a vámpírcsaj, nem szabad bedőlni neki. Ugyanakkor a szaga még mindig ismeretlen… Lehetséges, hogy ő akkor valaki más?